Koszits Attila: Legendák és valóság – (könnyû?) zenei élet  

Pécs kultúrájában mindig is meghatározó szerepet játszottak a különbözõ zenei megnyilvánulások. A komolyzenét, és egyéb színházi mûfajokat/népzenét kivéve a könnyûzenei kategóriába sorolt és a határmezsgyén mozgó mûfajok – jazz, kísérleti, elektronikus és fúziós zenék, világzene, rock, pop – helyzete témánk (tömeghatásuk vizsgálata nem tárgya az írásnak).

Világtendencia, hogy a kilencvenes években a digitalizáció következményeként egyre nõtt a távolság az igényes, önkifejezõ zene és a szórakoztatóipari futószalagon elõállított könnyûzenei termékek között. (A pozitív oldalt sem szabad elhallgatni, hogy az új elektronikus hangszerek és a számítógépek sokak számára elérhetõvé tették a zenélést, a „zenecsinálást”, de ez a folyamat nem igazán járt minõségi fejlõdéssel.) Az elõadókra és befogadókra is egyaránt érvényes folyamat eredményeként egyre szûkült a színvonalas produkciók aránya. A zenei útkeresés egyik iránya újra a népzenék, s a távoli tájak egzotikus zenéi, és a különbözõ mûfajok szintetizálása lett. A korábbiakhoz képest kihívást jelentett a hazai zenei közeg számára a rendszerváltást követõ nyitott politika és gazdaság eredményeként megjelent multinacionális hanglemezkiadók tevékenysége, a külföldi elõadók szinte dömpingszerû áradata, a kereskedelmi médiumok térnyerése, a film- és a popipar összefonódása. Az állami mecenatúra mellett megjelenõ nemzetközi és hazai vállalkozói szféra is támogatóként lépett fel a kultúra körében, nyilvánvalóan jól felfogott marketingszempontokból.

Pécsett a kilencvenes évek elsõ felében a hatvanas évekhez hasonló pezsgés érzékelhetõ a jazzben, valamint a pop és rockzenében. A jazzben a differenciálódás nyomán – különbözõ fúziós lehetõségek bõvülése – egy friss szemléletû generáció jelentkezése, új zenekarok alakulása, jazzkiadványok megjelenése jelezte ezt a folyamatot. A pop és rockban a beatkorszakhoz hasonló fellendülés érzékelhetõ. (A hatvanas években az új típusú, modern zenei nyelv, hangzás, önkifejezési forma olyasformában is éreztette hatását, hogy sorra alakultak a beategyüttesek, rendre érkeztek koncertezni Budapestrõl a legjobbak, és külföldi zenekarok is sûrûn megfordultak a városban. Az idelátogatók pezsgõ zenei életet, igényes közönséget találtak, így nem véletlenüll kapta az új mûfaj egyik fõ bázisaként angol mintára "A magyar Liverpool" elnevezést.) A rendszerváltás utáni felívelés részeként egyre bõvültek a pécsi eloadók számára is a fõvárosi és vidéki fellépési lehetõségek. A legtöbb zenekar számára elérhetõvé vált, hogy hangfelvételeket készíthessen. A különbözõ helyi és országos tehetségkutatókon, megmérettetéseken rendre indultak, sikereket is elérve. És ha Pécs, akkor országszerte mindenki az immáron 15 éves (10 lemezes) Kispál és Borzra gondol, nem véletlenül, hisz az ország egyik legismertebb, s talán legnépszerûbb koncertzenekara. De ez csak a jéghegy csúcsa, hogy idáig eljussanak, inspiráló közegre, hasonló színvonalú zenekarok sokaságára is szükség volt… A mûfaj fejlõdésével szinte minden stílusban létezett/létezik helyi zenekar.1
S ahogy "A magyar Liverpool"” szlogen is elterjedt, az sem véletlen, hogy a szakma a várost "A jazz déli végvárának"tartja, hisz a hatvanas évektõl mûködtek itt jazzklubok, rendszeresek a fesztiválok, koncertek, s a legjobb elõadókat2 szerte az országban jegyzik. Három jellemzõ vonulat figyelhetõ meg a kilencvenes években.

• Az évtized elején elindított Magyar Jazz Ünnepe sorozat, ami 1997-tõl országos rendezvénnyé bõvült a Magyar Jazz Szövetség itt megtartott koncertjeivel, valamint a szintén Bornemissza Géza pécsi muzsikus, zenei szakember, producer nevéhez fûzõdõ, a hagyományos stílusokba sorolható események: pl. a Tettyei színpadra, vagy a Liszt Ferenc Hangversenyterembe hazai és nemzetközi elõadókkal több fesztivál és koncert.
• A legnagyobb érdeklõdés évente a POTE Jazzfesztiválokat övezte, az Aula színpadán a helyi erõk mellett a hazai élvonal és külföldi fellépõk szerepeltek. A magas színvonalú, hangulatos rendezvény, melynek közönsége nagyrészt nem vájt fülûekbol, hanem fiatalokból, egyetemistákból állt, a lelkes szervezõk, Tímár Péter és Marosvári László hozzáértõés lelkes munkájának köszönhetõ. Távozásuk után évrõl évre esett a színvonal, s idén tavasszal a végkifejlet, a szakmai bukás is bekövetkezett (lásd Echo, 2002/2).
• Harmadikként a világ élvonalát felvonultató nemzetközi sorozatra lehet (párás szemekkel) emlékezni, elég csak felsorolni a fellépõket: Al Di Meola, Stanley Clarke, Jean-Luc Ponty, Airto Moreira, Flora Purim, Jan Garbarek és a Hilliard Ensemble, Kenny Garrett, Joe Zawinul, Victor Bailey, Dave Samuels, Russel Ferrante, Alex Acuna, Lee Konitz, Billy Cobham, Leni Stern…
• További említésre méltó események: több alkalommal rendezték meg a Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválokat hazai és amerikai résztvevõkkel az Apáczai Nevelési Központban, majd az Ifjúsági Házban. Az IH egyébként is törzshelye a jazzéletnek, pl. a Pécsi Jazztavasz, fesztiválok, nagytermi és klubkoncertek sorát szervezték kitatartóan, ugyanúgy, mint évente a már hagyományos Benkó-Molnár Dixie-párbajt e korai mûfaj kedvelõinek. A Mûvészetek Háza is rendszeresen pódiumot adott a hazai és helyi legjobbaknak: pl. a magyar zenei élet olyan kiválósága, mint Binder Károly, gyakori vendég itt, de vezetett már zongora improvizációs kurzust is fiatal pécsi zongoristáknak. A Pécsi Kulturális Központ a nagy fesztiválokra koncentrálva szervezi széles választékban a jazzfellépõket: a Dominikánus Ház mellett a Széchenyi tér, Sétatér, Barbakán is bevált helyszín az improvizatív zenére (is). A Ritmus esztétikája címmel jazzelméleti és történeti sorozatot is bevállaltak élvonalbeli hazai muzsikusokkal és szakemberekkel. (Korábban a Mûvészetek Háza is foglalkozott jazzelméleti/történeti elõadásokkal, klubszerûen.)
Ma a jazz területén visszafejlõdõ tendenciákat lehet megállapítani, a kilencvenes években újravirágzását élõ mûfaj az utóbbi 2-3 évben fõleg kínálatban esett vissza: az elmúlt évtizedet meghatározó fõbb vonulatok közül már egyik sem mûködik.
• A Bornemissza Géza nevével fémjelzett Magyar Jazz Ünnepe sorozat, ahogy a többi rendezvénye is, az erkölcsi támogatáson felüli segítség hiányában megszûntek. S ez azért is sajnálatos, mert a Jazz Szövetség és tagjai – a legnevesebb és hangadó fovárosi jazzmuzsikusok – Pécset olyan fogadóhelyként tartották számon, ahol mindig értõ közönség várta õket.
• A hagyományos és igen sikeres POTE Jazzfesztiválok végét idén már a jazzkategóriába nem sorolható produkciók (!) és botrányos rendezés, hangosítás jelezte. Vajon ki engedélyezte, finanszírozta ezt a rendezvényt, ellenõrizetlenül, mindenfajta szakmai kontroll nélkül, lerombolva egy fesztivál nimbuszát.
• Igen fájó a jazzvilágsztárok elmaradása – ezáltal a város kikerült a nemzetközi vérkeringésbõl! Ez fõleg a korábbi mecénás(ok) kiemelt támogatásának elmaradása miatt következett be: pl. az országos távközlési nagyvállalat egyre inkább a fõvárosra szûkítette a mecenatúrát, ami sajnos általános tendencia...

Maradtak tehát a felsorolt intézmények többé-kevésbé rendszeres rendezvényei, melyek a POSZT OFF programjainak színvonalas választékával, illetve a pécsi Alliance Francaise szervezésében új színt hozó frankofon elõadók sorával bõvültek. A jazznek változatlanul megvan a közönsége, bizonyítja az Ifjúsági Ház idei telt házas Pege-Bornemissza Mária koncertje, vagy az elõbbihez képest a mainstream jazzbe nem igazán sorolható Dresch Quartet fellépése, illetve a szintén itt megrendezett I. Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztivál sikere, és a francia zenekarok frenetikus fogadtatása. Bíztató, hogy a Mûvészetek Házában a zongoristákra épülõ Mini Jazz Fesztivál is élénk érdeklõdés közepette zajlott.
A pop-rock mûfajban* a kilencvenes évek pezsgése után némi visszaesés érzékelhetû fõleg választékban – a nemzetközi sztárfellépõk itt is hiányoznak. Koncertképes helyi, fõvárosi és egyéb vidéki, valamint külföldi, azaz többszintu fellépõ gárda szükséges a zenei élet teljes spektruma bemutatásához, Pécs zenei centrum-szerepének reprezentálásához. Elletmondásos helyzetként értékelhetõ, hogy ez a növekvõ számú rendezvény/fesztivál dacára történt. A választékot egyes zenekarok és elõadók túlreprezentált megjelenése is szûkíti, több ismert fõvárosi név túl gyakran köszön vissza. Néhány élelmes és rámenõs helyi menedzser**, vagy önmenedzselõ zenész, s a kapcsolataikat kitunõen kiaknázó elõadó nyomulása is megfigyelhetõ: Így fordulhatott elõ, hogy a pécsi A zenekar hegedûse és gitárosa nyomban az utánuk következõ (egyébként színpadra még nem igazán érett) B zenekarral is fellépjen, aztán hamarosan egy harmadik együttesben is, a melléjük csatlakozó bõgõssel az A zenekarból. Vagy A csapat gitárosa abban az X zenekarban is fellépjen, aki elõbbivel együtt egy fesztiválon belül kétszer is lehetõséget kapott. S ez nem annyira egyedi jelenség...
A visszaesés nem csak a mûfaj általános válságjelenségeinek, a közönségigények változásának köszönhetõ, hanem a mecenatúra, a szakmai és intézményi, s nem utolsósorban a technikai háttér hiányosságainak is. Bár a legendák – a magyar Liverpool, és jazz déli végvára máig élnek.

Infrastruktúra/Intézményi háttér

Vegyük sorba a lehetséges koncerthelyszíneket: A legstabilabbnak az önkormányzati fenntartású intézmények tunnek. Az Ifjúsági Ház több mint három évtizede rendez zenei eseményeket, az utóbbi idoben a Nagyteremben a tömegeket vonzó produkciók, a Billentyû Klubban többnyire a rétegmufajok képviselõi és a pályájuk elején tartó zenekarok szerepelnek.
A Mûvészetek Háza az igényesebb mufajoknak (jazz, sanzon, klezmer, versmegzenésítés, kortárs stb.) ad teret, a Dominikánus Ház is hasonlóan (népzenei koncertsorozattal bõvítve a vélasztékot). Az Apáczai Nevelési Központ jóval kevesebbet vállal (feltehetõleg anyagiak hiányában), mint korábban, amikor a színházteremben és az aulában olyan legendás elõadók is megfordultak (a nyolcvanas években), mint az Andy Warhol felfedezett Nico, a francia Hector Zazu nemzetközi társulata, a Trabant, az Európa Kiadó, a Sziámi, valamint emlékezetes folk-, blues- és jazz-fesztiválok sorát rendezték.
A Lauber Dezsõ Sportcsarnok a korábbiakhoz képest ritkán ad teret koncerteknek, fesztiváloknak. Ezt a szerepet némileg a város felé is nyitott egyetemi létesítmények közül a Pécsi Egyetemi Klub vette át, illetve az Orvosi Kar aulája. A Szenes Klub az elõzõ idõszakok színes programválasztékához képest ma csak vegetál. A Liszt Ferenc Hangversenyterem megszûntével a korábbi sikeres jazzkoncerteknek is új helyet kell keresni. A volt Park mozi helyén muködõ Kodály Zoltán hangverseny- (és próba)teremben megrendezett Muzsikás koncert talán példa lehet hasonló rendezvényekre. A vállalkozói szféra jelentõsebb helyszínei közül már több éve megszunt "A Gyár", mely a kilencvenes évek egyik legfontosabb intézményeként mûködött. A korábbiakhoz képest a Rák is csak periférikusan foglalkozik zenekarokkal, a gépzenei szórakoztatás vette át a fõszerepet. A Dante Café adottságai csak periodikusan teszik lehetõvé kamara jellegû jazz-, folk- és rockprodukciók szervezését, bár a kezdetekbõl emélékezetes a Boban Markovic Orkestar elsõ pécsi fellépése. A Dante kellemes mediterrán udvara a lakóépületek közé ékelõdése miatt nem tud fogadni hangosabb produkciókat. A Planet Pécs blues- és rockszínpada sem mûködik már, a hangulatos Áfium is csak ritkán ad helyet minikoncerteknek. Újdonság, hogy a Sörház is rendez koncerteket. A Lyceum utcai Stunczorgó a rétegmufajok képviselõinek biztosít rendszeresen fellépést. De minden épület, tér, utca alkalmas (?) helyszín lehet, jó példa az Uránia mozi, a (volt) Apolló moziban rendezett Apolló program, a tv-torony körpresszója, s a nyári idényben a Rózsakert, a Sétatér, a Barbakán stb. A Horváth Színház Anna udvara – egyébként is a nyári idõszak stabil musorszolgáltatója – talán bõvíthetné a sort folk-, sanzon-, jazz- stb. zenei programokkal. Új szabadtéri helyszín a Malomvölgy, ahol már két alkalommal rendezték meg a többnapos Rockmaraton országos fesztivált. A korábbiakhoz képest viszont nagyon hiányzik a Szabadtéri Színpad, és a Tettyei színpad, s csak gondoljunk vissza az egykori Ifjúsági Parkra a Balokány ligetben.

Finanszírozás: az önkormányzati fenntartású intézmények ilyen típusú rendezvényekbõl származó bevételei nem számottevõek (az örökölt jövedelmi viszonyok miatt nem lehet emelni a belépõárakat), erre nem lehet alapozni, ezért pályázati pénzek, egyéb források és támogatások képezik rendezvényalapjaikat. Ez a tervezés szempontjából ugyancsak hátrányos (ismerve a pályázatok hosszú átfutási idejét, bizonytalanságát, a mecénások visszavonulását stb.). Külföldön a fesztiválszervezõk pl. 3-5 évre elõre tervezhetnek, mert ismertek és biztosak a financiális források. A vállalkozói szférában még nagyobb a bizonytalanság a bevételcentrikus megközelítés miatt, nem véletlenül szüneteltetik ilyen irányú (zene)szolgáltatásaikat, avagy ritkítják, illetve átprofilozzák jövedelmezõbb mûfajokra.

Szervezés, tartalmi kérdések/mûsorpolitika, szakértõi háttér összefüggõ témakör, sajnos érvényesül az "ehhez mindenki ért" szemlélet, pedig valójában igen kevesen rendelkeznek megfelelõ ismeretekkel, naprakész információkkal, nemzetközi szintû áttekintéssel (lásd fenn*). Nem is beszélve a különbözõ igényfelmérések hiányáról, így sokszor a sötétben tapogatózás a jellemzõ: vagy bejön, vagy nem... Így az sem véletlen, hogy a mûvészi produkciókat összemossák a kommersz futószalag-ipari termékekkel. Az egyes intézmények és vállalkozói helyek programjai közötti koordináció sincs megoldva (régi probléma), sokszor a hosszabb rendezvényszünet, máskor pedig dömping, egy napra több koncert a jellemzõ.
Említhetõ olyan negatívum is, hogy a meghirdetett programokat hiába keresi a közönség (pl. augusztusban a Nemzetközi Diákfesztiválon a Sétatérre jelzett fellépõket nem találta a nagyérdemû, s az elmaradásról, annak okáról semmilyen tájékoztatást nem adta a szervezõk!).

Technikai háttér: mivel az akusztikai problémák megfelelõ elektronikus eszközökkel kiküszöbölhetõk, ezen áll vagy bukik sok program, a zenei mufajokban alapvetõ jelentõségû a minõségi hangerosítõ berendezések használata. Ezt a legtöbb szervezõ csak szükséges rossznak tartja, amire csak költeni kell, és ezért igyekszik a legolcsóbban megúszni (az is elõfordul, hogy maga a koncertszervezõ személy hangosít, így aztán semmilyen kontrollja nem marad az eseménynek – több, hasábjainkon is tárgyalt rémisztõ példát lehetne felsorolni). Így, az anyagi lehetõségek szûkös volta miatt nem telik színvonalas hangosító berendezésekre (méghozzá a helyszínektol függõ differenciát megoldásokra: nem mindegy, hogy klubkoncert, avagy nagy szabadtéri koncertrõl van szó), s az azokhoz magas fokon értõ, képzett szakemberekre (hangmérnök, hangtechnikus). E feltételek biztosítása pedig elkerülhetetlen, hisz ma már e nélkül nem hozható létre magas szintû zenei program, tehát nélkülözhetetlen a megfelelõ technikai háttér, a hangosításra mindenképpen áldozni kell.

Zenekarok, elõadók helyzete: a kívülállók számára rengeteg a koncert, fesztivál, fellépési lehetõség, de a zenészek szerint nem ilyen rózsás a helyzet: szûkösek az anyagi lehetõségek, kevés a támogatás és jó néhányuk számára a fellépési lehetõség. Kevés a nívós klub, a próbahely (s azért is fizetni kell), nem beszélve a hangszerek, erõsítok, egyéb kiegészítõ berendezések igen magas áráról, s a hangfelvétel-készítés stúdióköltségeirõl (a kívánatos CD így csak kevesek számára elérhetõ). A gázsikat jobb nem is említeni, az elõzõ költségekre abszolút nem nyújtanak fedezetet. A többség számára csak az önkifejezés lehetõsége és a zenélés öröme marad. A képzés is összetett kérdés, hisz a könnyûzene lényege éppen az állandó megújulás, frissülés, s erre felkészült szervezet/intézmény/szakember nincs a környéken. (A fõvárosban mûködnek a könnyûzene különbözõ területeivel foglalkozó képzõintézmények.) Marad a néhány óraadó muzsikus, ami egy alapszinthez többé-kevésbé elegendõ, aztán jöhet a folyamatos önképzés. Kevés a szervezett szakmai fórum, a bemutató jellegû megmérettetési lehetõség, a tehetségkutató, a megfelelõ szakirodalom, szaklapok, mûsorok hiánya is érezhetõ. A médiában megjelenõ kép sem hízelgõ, a botrány és a (minõséget nem tükrözõ) sztárolás a jellemzõ.

Az elõadók menedzselése (lásd fent**) sincs megoldva, hisz ki foglalkozik csekély hasznot, vagy bevételt nem hozó csapatokkal, de a nevesebb zenekarokkal foglalkozás sem különb.

1 Változatos a kép az utóbbi 10 év jelentosebb zenekarait minõsítés nélkül felsorolva (jó néhány már megszûnt közülük): a 10 tagú, fúvósokkal felálló funkys-dzsesszrockos Spleen, a hip-hop acid-dzsesszes tánczenét játszó Workshop, a progresszív gitárrockos Waczak trió, az alternatív Dr. Watson, az amerikai Eb Davis énekessel és a Sugar Blue szájharmonikással is szereplõ PMD Blues Band (több hangfelvétellel), a mindig megújuló Sztoni Blues Band (3 lemezzel), a Stevie Ray Vaughan nyomdokain haladó Katona Tamás Band. A punkzenekarok közül az országos hírnevû Hétköznapi Csalódások (számos CD-vel).
Folkzenei/világzenei vonal: az itt élõ angol Andy Rouse és Simply English együttese, az ír zenét játszó Folk Tone Drum és a Nemez, az ír hárfán játszó Tesko (Bodor Tibor), a Zengõ (magyar népzene), a Vizin együttes (délszláv zene). Példaértékû az országos ismertségu, folkos versmegzenésítõs Szélkiáltó több évtizedes tevékenysége. A Calliope és a Machineast az etnojazz/world music vonalhoz köthetõ. Sajnos a helyi eloadók között nincs igazán mai/korszerû világzenei együttes.
A Pavilon együttes saját dalaiban a magyar és balkáni népzene, a chanson és a jazz hatásai érzõdnek. Akusztikus hangszereik – gitárok, hegedû, cselló, fuvolák, nagybõgõ, ütõsök, tekerõ stb. – mellett Takáts Eszter hangjának, vibráló egyéniségének (is) köszönhetik hirtelen jött sikereiket. Majoros Dóra énekesnõ a Perem Galeriban blues-zal, rockkal, a Fúzió Jazz Groupban latinjazz-szel, a Casio Samples formációval a modern elektronikus zenére énekléssel is próbálkozott. A latinos gitárzenét az Amerikát megjárt Kóczián Tibor gitáros formációi képviselik. Populáris rockot a Zsûri (Somló Tamás rendszeres kíséroi), CD-jük is megjelent), alternatív ihletésû rockot a Klánból alakult Holnapután játszik (nemrégiben a Hungarotonnál megjelent CD-vel). A képzõmûvészekbõl álló és színpad akcióikról elhíresült artpunk Burzsoá Nyugdíjasok szerepeltek Jancsó Miklós legutóbbi filmjében, és készülõ új mûvébe is bevette õket, CD-jük is megjelent. A Gyerekek zenekar a Balaton, Velvet Underground hagyományokat vállalta fel modernizált kísérettel. Az Öregek Otthona a nyolcvanas évek hazai underground/alternatív vonalából továbblépve alakította ki egyedi artwave világát. Lakatos Kornél és Népi Zenekara pedig nem népi muzsikával, hanem experimentális számítógépes technoval, multimédiás képzõmuvészeti megközelítéssel operál. A Casio Samples a mai elektronikus, acid-kultúrára alapoz az élõ hangszerek és a számítógépes megoldások mixelésével (CD-jük is megjelent). Ide kapcsolható az elektronikus újzenei törekvésekkel foglalkozó Kovács Balázs vezette live-act zenészek kiadványa (3CITIES CD).
Még néhány név a teljesség igénye nélkül a jelen kínálatból: 30Y, Mindigmás, NoiseField (az egykori Nervous Playgroundból), Woodstock (a hippi korszak bulizenéjével), KÁSI (Gary Moore, Malmsteen stb. gitárosok követoje), a Just4Fun, Dzsem, Music Trouvé, Intermagyar, P.É.P., Vitamin Csoport, Eozin...

2 Meghatározó pécsi jazzelõadók: Bornemissza Mária scaténekes, Gershwin centenáriumi CD-jével, a jazzrock, a latin jazz és a mainstream szintézisét megvalósító Pécsi Fúzió Jazz Group két CD-vel, a világzene és a jazz fúziójára építõ Arco Trió (CD-jük megjelenése sajnos több éve húzódik), a több formációt is megért Bagi Dániel zongorista, és a már nem Pécsett élõ Szabó Sz. Dániel zongorista, több nagy külföldi és hazai fesztivál gyõztese, négy CD-vel.

Echo, 2002/6